A 2012-ben alapított Caritas Hungarica-díjjal a Katolikus Karitász minden évben a helyi egyházközségekben végzett önkéntes munkát ismeri el, azokat, akik szolgálatuk során Krisztus szeretetéről tettek tanúságot. Idén a Győri Egyházmegyében a tatai Kalkuttai Szent Teréz-karitászcsoport vezetője, dr. Lakatos Péterné Diósy Zsuzsanna, valamint Tóth Margit, a csoport munkatársa vehette át az elismerést 2020. november 17-én Lőrincz Attila győri karitász-igazgatótól.
– Hogyan lettetek a helyi karitász-csoport tagjai?
Zsuzsa: – 2015. májusában váratlanul elvesztettem a férjemet. Ebben a nagyon nehéz helyzetben is a hit, vallásom gyakorlása adott vigasztalást. Rendszeres szentmisére járva az ebben az évben Tatára került Kovács Csaba Albert plébános atya buzdított arra bennünket, hogy látogassunk betegeket, időseket, nála van a névsor, akikhez lehetne menni. Jelentkeztem, és kiderült, hogy a látogatható idősek, akiket választottam, férjem betegei voltak. Nagyon örültek nekem, és a velük való kapcsolat nagyon meghitt, mély lett. Ezen felbuzdulva Albert atya 2016-ban megalapította a tatai karitász-csoportot, ahova jelentkeztem. Kezdetben öten voltunk.
Margit: – Tőlem Zsuzsa kérdezte, lenne-e kedvem segíteni, akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent. Úgy gondoltam, meglátom, milyen, mit kell tenni, ha nem tetszik, odébb állok. Itt maradtam. Most az egyik legfontosabb feladatom az, hogy a templomban lévő Szent Antal-perselyben összegyűlt adományokból tartósélelmiszert vásároljunk, amit szétosztunk a rászorulóknak. De nem csak ez az egyetlen forrásunk, vannak, akik nagy mennyiségű tartósélelmiszerrel lepnek meg minket. Mi ennek éppúgy örülünk, mint annak, aki – mondjuk – csak egy kiló lisztet tud adni.
– Hogyan folyik a közösség munkája, miben áll a szolgálatotok?
Zsuzsa: – Már az első évben jelentkeztem a Győri Egyházmegyei Karitász szervezésében egy továbbképzésre Domaszékre, ahol még jobban megerősödött bennem, hogy itt a helyem. Kezdetben a plébánián kapott helyet kis közösségünk, ahol az összegyűjtött adományokat heti rendszerességgel a rászorulóknak adományoztuk. Később plébánosunk kezdeményezésére a kapucinus rendház egyik lakását kaptuk meg, ahol sok önkéntes munkával ki tudtunk alakítani egy raktárat, irodát, konyhát és egy közösségi termet. Szolgálatunk erőssége a rendszeresség, az idősekkel való egyéni találkozások, valamint a más intézményekkel kialakított kapcsolataink. A tatai Vakok Intézetében, a Szociális Alapellátón, a Hajléktalanszállón és a Fényes-fasori Idősek Otthonában a lehetőségek és igények szerint segítünk.
Margit: – Közösségünk összetartozását és lelki fejlődését szolgálja, hogy havonta egyszer összejövünk, és egy-egy meghívott előadó gondolatait hallgatjuk. Felvettük a kapcsolatot más karitász-csoportokkal, és kirándulást szerveztünk Lébénybe. Sajnos a vírushelyzet ezeket e programokat most nem engedi. Reméljük, hogy nemsokára teljes tevékenységünket megújult erővel tudjuk folytatni.
– Hány tagja van a közösségnek, kik ők, van-e utánpótlás?
Zsuzsa: – Minden évben adódik új tag. Emellett nagyon szeretnénk a fiatalokkal is kapcsolatot tartani: a helyi cserkészekkel már sikerült egy programot közösen megvalósítanunk. A jövőben ezt mindenképpen erősíteni szeretnénk. Tagjaink: Kovács Csaba Albert plébános, Csákyné László Gizella, Rombai Erzsébet, Tóth Lajosné Tóth Margit, dr. Kovács Ernőné, Kovács Éva, dr. Szabóné Kóthay Ildikó, Juhász Csilla, Andorka Ferenc, Andorka Ferencné, Édes Zoltánné, Horváth Zoltán, Molnár Józsefné, Wéber Józsefné, Sebestyén Mária, Bátky Anna, Kontra Attila, dr. Lakatos Péterné, Albert Mária, id. Fülesi János és három fő szimpatizáns. Három évig nagyon tevékeny tagunk volt †Kovács Tádé, aki a segítő szeretetről tartott előadásokat. Az ő javaslatára vette fel csoportunk Kalkuttai Szent Teréz nevét.
– Mit jelent számotokra ez a szolgálat?
Margit: – Nem ismeretlen számomra a másokon való segítés. Tizenkét évig dolgoztam az egészségügyben nővérként, ebből nyolc évet az egyik legnehezebb osztályon, a baleseti sebészeten. Itt igazán lehetett gyakorolni a türelmet, a másokon való segítést. Szerettem ezt csinálni. A szolgálat számomra a leginkább azt jelenti, hogy másokon legjobb tudásunk szerint és lehetőségeinkhez képest teljes mértékben segíteni. Ezt láttam szüleimnél is. Soha senkit nem küldtek el, aki bekopogott hozzánk, hogy éhes. Kapott ennivalót és „útravalót” is.
Zsuzsa: – Családunkban már kezdettől fogva jelen volt az önkéntes munka. Férjem sokáig egyházközségi képviselő-testületi tag volt, lányom közel húsz éve a Kapucinus Kórus vezetője, kisebbik fiam tíz évig ministrált, nagyobbik fiam adott esetben jogi tanácsokkal látja el a rászorulókat, unokáim zenélnek, énekelnek az ifjúsági kórusban, én pedig hosszú ideig gyermekvédelmi felelősként látogattam a nehéz sorsú családokat.
– Hol kell ma elsősorban segíteni?
Margit: – Sokféle gond, probléma van, ami túlmegy a mi „hatáskörünkön.” Mi hetente osztunk tartósélelmiszert, de jelentkeznek nálunk olyan gonddal is, hogy például nincs munkahely. Tanácsot adunk, hol érdeklődjön. Visszajelzést nem kapunk, nem tudjuk, hogy egyáltalán érdeklődött-e, talált-e. Ha hajléktalan jön hozzánk, szintén tanácsot adunk, de nem tudjuk, hogy bemegy-e a hajléktalanszállóra, vagy sem. Mi tanácsot tudunk adni, munkahelyet, pénzt nem.
– Munkátok során milyen nehézségekkel és milyen örömökkel találkoztok leginkább?
Zsuzsa: – Azt mondhatom, hogy nehézség kevesebb volt, mint az öröm. Talán nehézségnek számít az, hogy mindig a megfelelő helyre kerüljön a segítség. A XXI. század „szegénysége” más: törekednünk kell arra, hogy a fizikai szegénység mellett észrevegyük a lelki szegénységet, és ez a nehezebb. Mi a hitünk és szeretetünk segítségével szeretnénk gyógyítani, adni. Hangsúlyozni szeretném, hogy hivatalos állami vagy önkormányzati segítséget, támogatást szolgálatunkhoz nem kapunk. Isten kegyelméből azonban templomunk Szent Antal-perselye „soha nem ürül ki.” A legnagyobb szükségben sokszor a legváratlanabb módon és helyről kapunk adományt, hogy azt továbbadva lehessünk segítségére nélkülöző embertársainknak.
– Minden segítségnyújtás mögött életek, sorsok, sokszor szomorúság rejtőzik. Mi ad erőt a szegények, az elesettek segítéséhez?
Margit: – Ehhez a munkához nagy együttérzésre van szükség, és nem utolsósorban szeretetre. Sokszor elég, ha csak meghallgatjuk a hozzánk fordulókat, szeretettel fordulunk feléjük. Az életükbe nem látunk bele, annyit tudunk meg, amennyi elmondanak. Szükséges a nagy lelkierő is, sajnos tudni kell nemet mondani is, bár ez nagyon nehéz.
Zsuzsa: – Természetesen erőt merítek elsősorban a Jóistentől, családomtól, férjemtől (aki szintén sok karitatív munkát végzett) és karitász-csoportunk közösségétől. Erőt merítek azoktól az emberektől is, akik mosolyukkal, kedvességükkel, szeretetükkel ösztönöznek arra, hogy még nagyobb odaadással végezzem ezt a munkát.
– Hogyan fogadtátok a díjat? Milyen érzés kitüntetett önkéntesnek lenni?
Zsuzsa: – Nagyon váratlan volt és nagyon meghatódtam. Ez a díj sokunknak szól. Először is plébánosunknak, Albert atyának, akinek kezdettől fogva szívügye az elesettek sorsa, aztán a közösségnek, akiktől nagyon sokat tanultam, s persze ezek után még nagyobb felelősséget érzek a közösség és a rászorulók iránt.
Margit: – A kitüntetés meglepett, úgy érzem, semmi különöset nem tettem. Társaimat is megilleti, hiszen együtt teszünk mindent. Egyedül nem sok mindent tudtam volna tenni. A kitüntetés leginkább azt jelenti számomra, hogy elismerik a munkánkat. Jól esnek a gratulációk, úgy érzem, jól csináljuk, de biztosan lehetne még jobban is.
– Mit üzennétek az Olvasónak?
Zsuzsa: – Elsősorban azt üzenem, hogy hálásan köszönünk minden segítséget. Fontos, hogy érezzünk felelősséget egymás iránt. Vegyük észre az elesetteket, magányosokat, rászorulókat, és várjuk a közösségünkbe mindazokat, akik a mi munkánkban szívesen részt vennének, hiszen együtt, közösen, még jobban tudjuk közvetíteni a krisztusi szeretetet, amelyre ma oly nagy szükségünk van a világban.
Pauerné Csaba Judit / Győri Egyházmegyei Karitász