Csendes csodák nyomában Sopronban

Az alábbiakban Ignácz Miklósné Zsuzsanna, a soproni szent Margit-egyházközség idei Caritas Hungarica-díjas csoportvezetőjének írását adjuk közre egy rászorult nemrégiben történt megsegítéséről és az isteni gondviselés erejéről.

„Nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5) De Veled, Uram többet, mint amit terveztünk, vagy szerettünk volna megtenni. Sokszor úgy sikerül segíteni valakin, hogy azt nem mi találjuk ki, csak valahogy összejönnek a dolgok.

Sopron az ország szélén, a nyugati határ közelében rohamosan fejlődik. Szinte a földből nőnek ki a házak, szép új, modern városrészek születnek, az utakat ellepik az autók, szinte senki nem jár gyalog, a forgalom csúcsra jár, parkolóhelyet művészet találni. Sietni muszáj, türelmetlenül rád dudálnak, ha nem veszed fel az ütemet. Mindez a jólét jele volna? Menj csak be a régi városrész egy-egy kopottabb kapuján, és megtudod a hatalmas ellentmondást, a keserű választ. Mész-mész végig a hosszú, keskeny udvaron, ami szinte egy kis utcácska, és apró kis lakásokat találsz sorban egymás után, egyik-másiknak ugyan tisztességes fala, kapuja van, de a másik omladozik, hull a vakolat, és ha bemész, csodálkozol, hát itt is tudnak emberek élni? Itt is laknak családok, gyermekek?

Csendes csodák nyomában Sopronban

Fiatal özvegy egyedül neveli két kisgyermekét. Egy szoba, konyha, fürdőszoba. Emeletes ágyak a két gyereknek. Anyuka vajon hol alszik? Rejtély. Az egyik gyerek iskolás, a másik oviba jár. Az anyuka hozza-viszi őket. Munkahelyén keményen dolgozik. Mióta felfedeztük őket, folyamatosan segítünk és figyelemmel kísérjük sorsukat. Hát igen, kellene egy felnőtt fekhely. És akkor váratlanul jön egy telefonüzenet: felszámolják egy ház berendezését, van több jó állapotú bútordarab, köztük egy kihúzható kanapé.

Felhívjuk az anyukát, mire lenne szüksége, mit tudna csöpp lakásában elhelyezni. A válasz: pont egy kihúzható kanapét. Karitász-csoportunk az odaszállítást is megszervezi. Itt fog aludni anya, sőt egy unokatestvér is, akit éppen készül odafogadni. Addig is, míg el nem jön a vacsora, fektetés ideje, a két kicsi vígan hancúrozik az új bútordarabon. Megsimogatjuk a buksi fejeket. Hogy hívnak, kisfiam? Felelj szépen a néninek, biztatja anyuka. Egyik Bence, másik Attila. Megköszönik a gyors segítséget.
Uram, köszönjük Neked, hogy éppen most és éppen a szükséges, megfelelő bútort tudtuk biztosítani védenceinknek!

Szöveg és fotó: Ignáczi Miklósné Zsuzsanna (Soproni Szent Margit karitász-csoport) / Győri Egyházmegyei Karitász