A Katolikus Karitász az ország egyik legnagyobb segélyszervezeteként 16 egyházmegyei központtal, 18 szociális intézménnyel, mintegy 800 plébániai Karitász-csoporttal, több mint 300 főállású munkatárssal, tízezer önkéntessel, nyolc tevékenységi területen szolgálja a rászorulókat, szükséget szenvedőket és építi Isten országát. Koronavírusos helyzetben, Győrben jártunk (a Szabad Föld riportja).
– Nemrég ránk szakadt a tető az önkormányzati bérlakásban, a Kossuth utcában. Egy átmeneti otthonban, egy hajléktalanszálló melléképületében helyeztek el minket, amíg nem kapunk újabb bérleményt. Itt meg a konyha fala dőlt ki, és nincs fürdőszoba – sóhajt mélyeket Sztojkáné Horváth Veronika.
Karján az egyéves Latife Glória érdeklődő szemekkel követi az érkező csomagokat. A reggeli nyitáskor érkeztek a Győri Egyházmegyei Karitász központjába, a Kandó Kálmán utcába, itt helyben átvehető a két nagy csomag pelenka. Ugyan kérésre kiszállítják a lakóhelyre is a kb. fél évre megítélt pelenkatámogatás két-két havi adagját, de ő inkább bejött érte.
– Sürgős már, nagy segítség ez nekünk, nehéz körülmények között élünk. A férjem egyes típusú cukorbeteg, nehezen tud elhelyezkedni: ahogy kiderül róla, hogy naponta hatszor inzulinozza magát, nem fogadják szívesen. Legtöbbször az építőiparban dolgozik, most a Patentnál őrként, ez szerencsére nem megerőltető, és szeptembertől egy tanfolyam is kilátásban van. Talán lassan végre egyenesbe jön az életünk – reménykedik a kétgyermekes fiatalasszony, miközben elmerül a kislányruhák között, amiket adományként kapott a Karitász. Latifének válogat megfelelő méretűt.
Közben a szomszédos nagyobb helyiségben, hatalmas asztalok, zsugorfóliázó, kockatömbpréselő meg vágóberendezések között egyre többen gyülekeznek. „Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves… Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz” – idéz János evangéliumából a helyi Karitász egyik munkatársa, majd Lőrincz Attila igazgató felolvassa a magyarázatot. Ezután egyik önkéntesük gyógyulásáért imádkoznak. Minden munkanap így kezdődik a Boldog Apor Vilmos vértanú püspök nevét viselő házban – ami cseppet sem meglepő, hiszen a Katolikus Egyház hivatalos segélyszervezetének győri központban járunk. A város három vértanú püspöke közül György a tatárjáráskor, Paksy Balázs a mohácsi csatában, Boldog Apor Vilmos pedig a II. világháború szörnyűségei közepette áldozta életét a rábízottakért.
A Karitász munkatársai mellett imára kulcsolták kezüket azok a megváltozott munkaképességű dolgozók is, akik a Máltai Szeretetszolgálattal közösen zajló akkreditált foglalkoztatáson vesznek részt. Korábban plüssállatokat meg kokárdákat varrtak, most épp csomagolási feladatokat végeznek: az egyik papír-írószer cégtől nagy raklapon megkapják az alapanyagot, géppel különböző méretekre szabják és megfelelően csomagolva juttatják vissza. Váltott műszakban dolgoznak, nyolctól délig és déltől négy óráig, összesen tízen, fiatalok és idősebbek egyaránt.
Az 55 éves Polócz Imréné Marianna négy éve dolgozik itt, rehabilitációs járadéka mellett. Lelkileg akkor roppant meg, amikor elvesztették a 18 éves lányukat. „Egyszerűen semmi sem ment tovább, az élet sem” – csuklik el a hangja. Bezárkózva élt, az édesanyját ápolta otthon. Amikor ő is elment, akkor ajánlották neki ezt a munkát.
– Itt végre társaságban, segítőkész emberek között vagyok, családias a légkör. Minden nagyon más, mint harminc évig a baromfifeldolgozóban volt! Bár megváltozott munkaképességű vagyok, protézissel a térdemben, mégis azt érzem, hogy itt megbecsülnek, értékes, amit csinálok. Mindez a melegség sokat lendített az életemen.
Történetek sorjáznak. Mindannyian megtapasztaltak sok krízist, de legfőképpen Isten kegyelmét, mely átsegítette őket a legnehezebb helyzeteken is.
– A Katolikus Karitászban a katolikus szó ez esetben a keresztényi segítő szemléletmódot jelenti, de sosem vizsgáljuk, hogy a hozzánk fordulók milyen felekezetűek, egyáltalán vallásosak-e. Mégis, hat az emberekre az a tény, hogy egyház keretein belül működő segítő kezekről van szó – magyarázza Lőrincz Attila. – Nemegyszer az utolsó remény vagyunk. A rászorulók anyagi helyzetét és a szociális hátterét vizsgálva igyekszünk mérlegelni közöttük. Nem tudunk eleget adni, folyamatosan kérnek tőlünk. Ugyanakkor a megyés püspökünk, Veres András folyamatosan arra figyelmeztet: nagyot mulasztunk, ha nem vesszük észre a szemérmes szegényeket, akik nem fognak soha kéregetni, nem állnak sorba kenyérért. Folyamatos érzékenyítésre lenne szükség, ne vegyük természetesnek, hogy emberi méltóságukban megalázottan élők járnak köztünk, fogjunk össze folyamatosan értük. A mi életünk is boldogabb lenne.
Ezt az összefogást testesítik meg a Karitász önkéntesei, bennük rejlik a segélyszervezet ereje. A Győri Egyházmegye területén (amely egyébként nagyobb, mint a közigazgatási megye) jelenleg 25 karitászcsoport működik a plébániákhoz kapcsolódva, az ingyenes krisztusi segítségnyújtás jegyében. A nagyjából 150, helyben élő önkéntes és a plébánosok felelőssége óriási abban, hogy körültekintően megtalálják a rászorulókat és a segítségnyújtás leghatékonyabb módját.
– Talán a magány a legnagyobb krízishelyzet, ez a legnehezebb az egyedül élőknek. Sokaknak a jó szó, az odafigyelés még az adománynál is jobban hiányzik – foglalja össze tapasztalatait Molnár Rudolfné Gyöngyvér, aki már nyolc éve dolgozik a Karitász munkatársaként. – Számtalanszor úgy fordulnak hozzánk segítséget kérni, hogy nem is tudják pontosan, milyen szervezet a Karitász. Aztán idővel kiderül, hogy mi a Jóistennel élünk, és lassan nyitni kezdenek. Felismerik: aki a Jóisten erejében bízik, annak könnyebb elviselni a terheket.
Élelmiszerrel megrakott dobozokat pakolnak az autóba, dugig rakják a Ford cégtől a koronavírusos időkre kölcsönkapott járgányt. Az elmúlt napokban összesen száz ilyet hordtak szét a Karitász-csoportokhoz, onnan majd az önkéntesek juttatják célba a leginkább rászorulóknak – ami most keményebb dió, mivel az önkéntesek zöme időskorú, őket most nemigen tudják mozgósítani. „Normális időkben” a segélyszervezet a nagyböjt idején Tartós szeretet elnevezéssel nagy élelmiszergyűjtést szokott tartani, és az adományokat húsvét előtt osztják ki. Ezt most elsodorta a vírushelyzet, csupán mintegy 1600 kilogramm tartós élelmiszer jött össze, ami töredéke az elmúlt évi gyűjtéseknek. Nem hagyták annyiban, a száz kész csomagon túl még kétszázat állítanak össze az egyházmegye költségvetéséből és önzetlen felajánlásokból.
– Minap azzal jött be egy pár, hogy havonta tízezer forinttal nagycsaládokat szeretnének támogatni, egy másik adományozó meg egy számítógéppel sétált be – meséli Paksa Balázs. A koronavírus-veszélyes hetekben a baj kihozta az emberekből a jót, sokkal többen adakoztak és segítettek, mint egyébként teszik. – Egy korábbi pályázaton Karitász-csoportok számára nyertünk tíz felújított asztali gépet, ebből kettőt már kiosztottunk nekik, ám a többit most nem a csoportjaink kapták meg, hanem olyan olyan rászorulók családok, ahol gondot okozott a tanulás. Az „Etesd a dokit!” kampány keretében kerékpáros önkéntesek hordták az ételt az adományozó éttermekből az egészségügyben dolgozóknak; ők ajánlkoztak, hogy szerdánként a mi rászorulóinknak is visznek, nekünk csak a dobozdíjat kellett állni – így jutott meleg ételhez többek között az a nyolc gyermekét egyedül nevelő édesapa, aki munka nélkül maradt…
A Karitász nem ad pénzt, szögezi le az igazgató. De szükség esetén kiegyenlítik az elmaradt számlákat a szolgáltatók felé, receptet váltanak ki, bevásárolnak. Önálló költségvetésű nonprofit szervezetként az egyházmegye által megítélt összegből és a központi juttatásból gazdálkodnak, a felajánlások mellett. A saját kezdeményezéseiken kívül az országos Karitász-programok helyi lebonyolítását is kézben tartják. Például a segélyszervezet az öngondoskodó családokért indított, Zöldellő kertek elnevezésű programja keretében országszerte több mint 4500 családot támogat vetőmagokkal, palántákkal – a Lak6, a pelenka-, a kályha-, az iskolakezdési, a táboroztatási, a Béres csepp- és egyéb projektek mellett.
– Nem mindig könnyű megtalálni a segítés helyes útját, mi, segítők sem értünk mindig egyet – ismeri be Szabó György, a Karitász nyugdíjas munkatársa. Korábban építészként dolgozott, bevallása szerint tanár édesapjától örökölte karitatív szemléletmódját, szociális érzékenységét. A korábbi igazgatót önzetlen, csupa szív-lélek emberként emlegetik kollégái. Most éppen Z.-ért aggódik. – Jánossomorján lakott, érszűkület miatt nemrég megműtötték a lábát. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy a koronavírus miatt ki fogják tenni a kórházból, de nincs hová hazamennie. Pontosabban: van, de az otthonában térdig ér a szemét, a használhatatlan holmi. Korábban alkoholgondokkal küzdött, de az utóbbi három hónapban a kórházban nem ivott alkoholt. A szomszédjának megesett rajta a szíve, ő kért segítséget tőlünk, látván, hogy a férfi család és barátok híján mennyire magára maradt. A nyílászárók közül a fontosabb ablakokat már sikerült kicseréltetni jutányos áron, kétszer nyolc köbméter szemetet elszállítottunk, most vízvezeték- és villanyszerelővel egyezkedünk a víz- és villanybekötésért… Szóval rengeteg a feladat, és belátom, már eddig is többet költöttünk, mint egy esetnél szoktunk. Juttattunk számára gurulós járókeretet, ha majd hazajön, ezzel tud mozogni. Kapott egy önkormányzati bérlakást három hónapra (csak közüzemi díjakat kell fizetnie), addig kellene megoldanunk az emberhez méltó lakhatását. Sok szempontot kell mérlegelni, miközben nem szeretnénk, ha egy szerencsétlen helyzetű embertársunk egy szeméttkupac tetején éhen halna…
A frissen kinevezett igazgató, Lőrincz Attila tele van tervekkel. A két legfontosabb iránynak az önkénteshálózat és a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatójának bővítését tartja; ez utóbbihoz keresik a pályázati lehetőségeket és az együttműködő partnereket. Ugyanis szerinte egy egyént és a társadalmat is minősíti az, hogy miként viszonyul azokhoz az emberekhez, akik valamilyen hátránnyal, fogyatékossággal élik az életüket, hogyan segíti őket az önbecsülésük visszanyerésében. Ehhez mindenképpen folytatni kellene a központ egykori gyárépületének felújítását, hogy alkalmas legyen a munkahelybővítéshez.
– Nehéz látni mások nyomorát, szenvedését. Ilyenkor hálát adok a Jóistennek, hogy milyen szerető környezetben élek a családommal – mondja a négygyermekes édesapa. – A legnagyobb bűnnek azt tartanám, ha nem tennék meg mindent, amit megtehetek másokért.
Szijjártó Gabriella
Fotó: Kállai Márton
(Megjelent: Szabad Föld, 2020. május 29.)
