A nyári hónapokban kettős ünnepet ülhettünk a Győri Egyházmegyei Karitásznál: megalakulásának tízéves jubileumát ünnepelte a lébényi és tatai önkéntes csoport. Felidézve az ünnepet, nézegetve a fotókat önkéntelenül is elgondolkodom arról, mit jelent – s mennyit számít – manapság karitász-önkéntesnek lenni.
Tájékunkon, a Győri Egyházmegyében a karitász intézményes formái valamiért jókora késéssel alakultak ki. Míg egy évtizeddel ezelőtt a győri központ mindösszesen 5-6 helyi önkéntes csoporttal tartotta a kapcsolatot, jelenleg negyven településen vagyunk jelen. Ez örömteli fejlődés, ugyanakkor ránk is hatnak a kortárs társadalmi folyamatok.
Az önkéntes „érzékeny műszer”: lelkesedését ápolni, elkötelezettségét erősíteni, szakmai tudását pedig gyarapítani kell. S miközben önkéntesség alatt a mai fiatal generáció jórészt havonta néhány órányi, facebook-eseményben meghirdetett aktivitást ért, karitászosnak lenni ennél sokkal több. Sorsokat cipelni, életeket megfordítani, szervezni és cipekedni – gyakran hétvégén, esténként, munka és család mellett. Nem csoda, hogy a középgeneráció nyerhető meg legkevésbé a karitász ügyének: ők hivatásukat családjukban, becsvágyukat pedig a munkájukban élik meg. Lehangoló tapasztalat, amikor helyi plébánosi segítséggel találunk egy minden szempontból alkalmas és lelkes családfőt, aztán néhány hónap után kiderül, hogy a karitász mégsem fér bele az életébe. Itt jön képbe az elengedés: elfogadni energiánk végességét, kiürülő testi-lelki tartalékainkat vagy a szomorú, de bizonyos mértékben elkerülhetetlen emberi konfliktusokat. Hiszen így, együtt vagyunk mi Isten esendő népe.
Az elmúlt tíz évben számtalan, nagy reményekkel induló csoport alakuló ülésén vehettem részt, és rájöttem, a biztatás mellé elkél némi óvatos figyelmeztetés is: a leendő csapat tényleg csapatként működjön, ossza be erejét és képességeit, kérjen szakmai segítséget tőlünk, és ha lehet, mindig merítsen erőt annak tanításából, Akinek szeretetét elviszi a rászorulókhoz. S olykor bízza magát a Gondviselésre. Utóbbit mi magunk is közvetlenül megtapasztaljuk: volt, hogy egy helyi krízis-eset, máskor egy civil kezdeményezés vagy pl. az orosz-ukrán háború kitörése adott apropót karitász-közösségünk gyarapodására. A jó földbe hullt mag pedig gyökeret ver, rügyet hajt, kivirul és átformálja nemcsak a helyi egyházközség, de gyakran a település arculatát is. Így lehet összehozni egy közös jótékonysági bográcsozásra a falu két, egymással hűvös viszonyban lévő lakosságát; profin megszervezni a november-decemberi angyalbatyuk elkészítését (magunk is ámulunk a mennyiségen); szeretetvendégségben részesíteni a helyi hajléktalanszálló lakóit; vagy évtizedeken át rendületlenül szervezni helyi napközis tábort rászoruló gyerekeknek. Sokéves rutinnal rendelkező, alaposan beágyazott csoportvezető persze legyinthet erre: ugyan, ezt mi is csináljuk. De a szeretet nagy kalandját nem látványos, nagy cselekedetekben, hanem a mindennapok apró jótetteiben mérjük. S észre sem vesszük, egyszer csak itt a mérföldkő. Most éppen a tízéves.
Paksa Balázs / Győri Egyházmegyei Karitász
