A szociális területen munkálkodók tudják, hogy a fontossá növekvő történeteket nem az előrelátás vagy a tervezés, hanem a Gondviselés sodorja elénk. A Győri Egyházmegyei Karitász 2020. tavaszán, koronavírussal terhelt időkben komplex segítségnyújtásba kezdett.
Szerszámok, építőanyagok bepakolva, a szükséges papírok előkészítve, furgonunk ajtaja csukódik, a garázskapu nyílik: indulunk Cs.-re. Verőfényes nyári hétköznap. A három faluból összenőtt kisváros egyórányi útra van, nevét az elmúlt hónapok után immár sokadszorra emlegetjük egymás közt, hol lemondással, hol szelíd lelkesedéssel. Nem csupán házat újítunk, egy életet próbálunk rendbe tenni. Z. életét.
Komoly vállalás ez, hiszen a körülmények nem a legkedvezőbbek (habár a rászorulók esetében általában nem kedvezőek): az egyedül élő Z.-re a helyi családsegítő hívta fel figyelmünket még 2020. elején, miközben rászoruló családokat kerestünk a Katolikus Karitász idei „Szép Otthonok” programjához. E program segít az illető családoknak kertet rendezni, takarítani és apróbb felújításokat elvégezni, s mialatt munkaeszközöket biztosítunk nekik, számítunk az ő aktív, öngondoskodó közreműködésükre. Igen ám, de Z. esetében erről nem lehet szó: épp műtétet végeznek rajta, az is kétséges, hogy járni fog-e még. Az ingatlan pedig, ahová a vírusjárvány miatt kiengednék a kórházból, gyakorlatilag élhetetlen.
Sajnos Z. maga is tett arról, hogy sorsa ilyen rosszra forduljon: alkoholbeteg előélete közismert a településen, többször próbáltak rajta segíteni, sikertelenül. Volt, hogy évekkel ezelőtt új bútorokkal, vetett ággyal várták, ő azonban nem becsülte meg a gondoskodást. Most viszont meg akar változni: a kórházi kezelés drámai jelzés volt számára. A délelőtti órákban találkozunk vele: idős, megtört ember benyomását kelti, de mi látjuk rajta, egyre jobb erőben van. Nehezen beszél (helyette gyakran a szomszéd viszi a szót), tekintete azonban bűnbánatról és köszönetről árulkodik. Most egy önkormányzati albérletben él: egy ágy, néhány ruha, tévé, apró főzőkonyha veszi körül. Lakbért nem kell fizetnie, napi egy adag melegételt kap, gyógyszereit rendben beveszi, és gurulós járókeretével nap mint nap sétát tesz a főutcán.
Nemsokára a polgármester irodájában ülünk. A kisváros vezetője türelmesen hallgat minket, válasza óvatos, de segít. Ahogy a szomszéd is, aki facebook-csoportot indított védence megsegítésére. Vele már a szóban forgó ház előtt találkozunk. Közli, régóta ismeri Z.-t, korábban nem volt szoros kapcsolata vele, ám most úgy érzi, segítenie kell. Hallotta a szóbeszédet, miszerint miért kellene egy ivós, mihaszna embert többedszerre is megsegíteni, de legyint rá. Nem vallom be neki, de nekünk is kétségeink vannak. A közszájon forgó megállapításokat pedig megerősíti a ház állapota: elhanyagolt, gazos telek, kidőlt-bedőlt falú melléképületek, udvari árnyékszék, szelelő ablakok és ajtók, felszedett padló és egérlyukak, korommal eltömődött kémény, közművek kikapcsolva. S mindent elöntenek az üres műanyag palackok.
Nekikezdünk a munkának. A szeméttel megtelik egy 8 m3-es konténer (aztán egy újabb), majd következik a nyílászárók cseréje. Eközben világossá válnak előttünk az ingatlan bonyolult tulajdonviszonyai – gyors konzultáció az illetékes jogásszal, és máris sietünk a rokonokhoz egy hozzájáruló nyilatkozat aláírásáért. Az ügy túlnő a szokásos kereteken – és lehet, hogy rajtunk is.
Az összefogás lassan éledezik: igazgatónk közbenjárására építőipari cég, magánvállalkozó és üzletlánc biztosít adományt, a közmű-hatóság enged a bekötés árából, bútorfelajánlások érkeznek. Sorsszerű egybeesés: sürgetésünkre karitász-csoport alakul a településen. A vírusjárvány tavaszi hulláma ugyan kissé megakasztja a folyamatot, de májusban már mi is részt vehetünk az ünnepélyes alakuló ülésen. A helyi plébános és az újonnan jelentkezett önkéntesek csillogó szemmel hallgatják a felvázolt lehetőségeket, majd a záróima után sem csitul a beszélgetés. A csoportvezető tapasztalt szociális szakember, ismeri Z.-t, így nem szokatlan számára, hogy segítséget kérünk tőle. Azóta a csoport hideg élelmet szállít Z.-nek, és ami a legfontosabb, a szomszéddal egyeztetve naponta meglátogatják. Ő hálás a törődésért, a tőlünk kapott Bibliába bele-belelapoz, és már várja az otthonába való visszaköltözést.
A helyi önkormányzatnak azonban meg kell hosszabbítania Z. ideiglenes lakhatását, mert a munkálatok lassabban haladnak a vártnál. Alig találni szakembert, s paradox módon nem a koronavírus miatt: mindenki külföldön akar szerencsét próbálni. A mesteremberekkel való eredményes tárgyalás amúgy sem könnyű feladat, bizony előfordul, hogy egyezkedés közben mi is elveszítjük a türelmünket. A gond azonban újabb gyümölcsöt terem: együttműködési megállapodást kötünk a közeli nagyváros egyesített szociális intézményével, melynek keretében hajléktalanokat foglalkoztathatunk a helyszínen napi bejelentéssel. Az érkezők dolgosak, nem kell kétszer mondani nekik, mit tegyenek. Mellettük mi is kivesszük a részünket a munkából: régi, rossz csempét verünk, cipekedünk, takarítunk. Még nehéz belelátni a jövőt, de a ház belseje lassan olyan formát ölt, amilyennek szeretnénk. Semmi luxus, csak élni lehessen benne.
*
A felújítás zökkenőkkel bár, de halad, ám még nincs vége. Közben a mi lelkünk is újul; a segítők köre egyre szélesedik, álmunkban már őket soroljuk az eljövendő, ünnepi szalag-átvágásnál – már ha lesz. Közben Z. szociális ellátásához próbálunk adminisztrációs segítséget nyújtani, és közben készülnünk kell az azutánra is. Mert a történet – hiába a hirtelen alakult összefogás habarcsa – még nyitott. Így hát Z.-vel együtt tanuljuk építeni a reményt.
Paksa Balázs / Győri Egyházmegyei Karitász
Illusztráció: Pixabay
